A szecesszió

Horta lakóháza Brüsszelben

„Az 1890-es évek két újdonsággal lepték meg a világot: a mozival és a szecesszióval.”[1] Mindkettő szavak nélkül, ám kifejező kommunikációs eszköztárral szólította meg a közönséget és vágyta a népszerűséget. A közös lendítőerőt a mozgás iránti elragadtatásban lelhetjük fel: az élet egésze mozgásba lendült. Az igazság figyelmen kívül hagyása és irracionális vágyak megjelenítése miatt vált népszerűvé, számomra is.

A szecesszió -Klaus-Jürgen Sembach szerint a „megbékélés utópiája”- három részre osztható fejlődése szempontjából: a mozgás, nyugtalanság és egyensúly. Ezen stílus az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállításon mutatkozott be igazán a nagyközönség előtt. E kiállítás középpontjában tehát a mozgás állt, a kiállított tárgyak koncepciójának, illetve a vetített filmeknek is. Művészei -Hermann Obrist, August Endell, Victor Horta vagy Hector Guimard mind egy hangulat vagy mozdulat nagyszerűségét ragadták meg. Nagyfokú absztrakció és dinamizmus jellemzi, a formák siklanak, előre és hátra, fel és le mozdulnak, egybefonódnak és szétválnak.

A festészet és a szecesszió viszonya azonban ellentmondásos volt, úgy is mondhatjuk, hogy a művészek a szecesszióra emlékeztető formában fejezték ki bonyolult koncepciójukat. Művészei egyszerűen csak művész módjára akartak dolgozni, de nem akartak művészetet teremteni.

A Világkiállításra a mesterkéltség lényeges elemmé vált. Az ipari termelés felgyorsult, a technika nagyobb ütemben fejlődött, így kevesebb idő maradt precízen kidolgozni bármilyen munkát. Egyik kiemelkedő építész és kézműipari tervező, gyártó és értékesítő, ír származású alakja, William Morris. Művei különlegesek, jó minőségűek, és nehezen előállíthatóak voltak, ragaszkodott utópisztikus elképzeléseihez.

“A historizmus a múlt idézésével védte terrénumát a technika megfoghatatlan jelenségével szemben...”[2], mindez láthatatlanná tette a technika lényegét, a funkcionális, szerkezeti és anyagszerű összefüggéseket. Az ornamentika fontos elemmé vált, több volt, mint dekoráció, az egész fejeződött ki benne. Van de Velde, talán a legismertebb bútora, a babszem alakú íróasztal[3] (tömör fából készült, kígyózó ívek kötegeire bonható szét, energikus, mégis feszült érzéseket kelt), mely jól példázza célját, “a hasznosat élvezetessé tenni”[4]. Hasonló felfogás jellemzi még: Eugéne Gaillard, Hector Guimard, Antoi Gaudí vagy Bruno Paul munkásságát.

Ezen fejlődés Bécsben, Chicagoban és még néhány országban lassabban indult, és nem is ért olyan hamar véget.

Az első szakaszt egy csodálatos épülettel zárnám. Victor Horta által tervezett brüsszeli Tassel-palota lépcsőháza és előcsarnoka szemet gyönyörködtető.[5]

A második részt, mely "hasznos célokat akar megfelelő formákkal szolgálni"[6], városonként lehet felosztani. Az új stílus segítségével fellendült a kereskedelem. az iparágak és a kézműipar.

Brüsszel: a független Belga Királyságban a társadalmi megosztottság a tetőfokára hágott, a valódi és a talmi megkülönböztethetetlenné vált, így a mesterkéltség diadalmaskodni tudott. (Pl.: a Joseph Poelart által tervezett Igazságügyi Palota)

Paul Hankar és Gustav Serruier-Bovy nevéhez fűződik például a korai szecesszióra jellemző fabordázat stílus, amely előszeretettel alkalmazta a az elágazó, íves formákat. Bútoraik különlegesek voltak, és csak kevés készült belőlük. Horta ráadásul később már csak vasat használt, így áttért a az ipari előállításra.

Brüsszelt keskeny telkek jellemezték, ezért a belső tereket szerették volna minél nagyobbnak láttatni, ezért sok üveget és tükröt használtak. Horta például nagyon sok kovácsoltvas korlátot, oszlopot készített, a lépcsőt művészi módon több részre osztotta és alakította, melyek klasszikus virágmotívumai élőképekre vezethetők vissza.

A külső terek a belsőkhöz képest azonban meglepően egyszerűbbek –nagy ablakok és keskeny vasprofilok jellemzik.

Nancy az 1900-as évek elejére egyre több emigráns érkezett, amely a városnak nagy nyereséget jelentett, majd a betelepülő értelmiségek hatására a város kulturális élete is megpezsdült. Kelet-Franciaország legjelentősebb városa lett. Jean Daum manufaktúrája vagy Jacques Gruber asztalai, vagy Emile Gallé kiemelkedő tárgyai világhírűek voltak. Kedvelt motívum volt a lotharingiai kereszt, politikai jelképek és inszigniák. „Az újnak itt sohasem volt különösebb élesztő szerepe”, igazából az Art Nouveau elsősorban korábbi minták árdolgozása. Ez legfőképpen a bútorművességre volt Nancyben jellemző.

Barcelona több évszázadon keresztül harcolt függetlenségért, majd az 1900-as évek elejére vezető ipari régióvá fejlődött. A város egyik kulcsfigurája Antoni Gaudí, aki nagy szerepet játszott a város megújulásában. Az ismerős dolgokat bizarr környezetbe helyezte, ezzel meghökkentette, de mégis ösztönzően hatott az emberekre. Ő tette többek között lehetővé, a róla elnevezett park kialakítását a város északnyugati részén, ekkor élte munkásságának csúcspontját –„a részletek helyett az összhatásra koncentrált”.

„A századforduló művészeti reformmozgalmai közül alighanem a müncheni volt a legnépiesebb.” Egyszerű és közérthető műalkotások jellemezték. A fellendülés azonban itt kétféle volt: az újra és az ismeretlenre –európai szecesszióra-és a neoklasszicizmusra gyakorolt hatást. Kiemelkedő alakjai például: Theodor Fischer (visszafogott, egyszerű formákat használt) és Franz von Stuck (aki inkább a hagyományos stílust kedvelte, és az antik isteneket). August Endell már sokkal merészebb konstrukciót alkotott, ami elsőre riasztóan hatott. Az egyik leghíresebb karikaturista, a „Simplicissimus” alakja, Bruno Paul volt. Reimerschmind talán a legmeghatározóbb alakja a müncheni szecessziónak. Kiváló belsőépítész volt, erőteljes, mégis visszafogott stílussal. Münchenben a művészek később érdekközösségekbe tömörültek, így terveiket könnyebben meg tudták valósítani.

A századfordulóra kezdett Weimar ismét felépülni. Van de Velde és Kessler jó barátságba kerültek, sőt később mindketten ide menekültek a nagyvárosok zajai elől. Az iparban támogatókra leltek, kölcsönösen segítették egymást, így az is virágozni kezdett. Egyre több étkészletet, porcelánt terveztek, nagy sikerrel. Weimar és Darmstadt nagyon sokban hasonlított egymásra. Ernst Ludwig darmstadti herceg, aki különösen vonzódott a művészetekhez, jövedelmező megbízásokkal támogatta a kézműipart és a kereskedelmet. Megszületett a nem provinciális építészet, melynek egyik kiemelkedő képviselője Joseph Maria Olbrich. Villákat, kiállítási csarnokokat, műteremházakat tervezett. Villái kívülről visszafogottak, egyszerű szerkezetűek, azonban belül a nyugodt külsőhöz képest meglepő a burjánzó díszítés. A századfordulón induló művészek közül talán Behrens volt a legsokoldalúbb, számára azonban e város csak átmeneti megálló. Később „Nagy művész lett”, számos megbízást kapott, a legkiválóbb művészek dolgoztak neki. A technika és az esztétikum ötvözése páratlan módon sikerült Olbrichnak, azonban a korai halála miatt ez a lehetőség lezárult.

Glasgow az iparosítás miatt gazdaggá vált. Textilipar, nehézipar, gépgyártás, kohók, szénbányák, szövőüzemek tették gazdaggá. A 19. század végére az ipar által okozott nyomor és tömegszállások, az alkoholizmus stb. rossz hírét keltették. A japánból érkező színes áruk, egzotikus cikkek hoztak egy kis színt a városba. Az itteni művészek-Charles Kennie, Mackintosch és még mások- ötvözték a japán és skót stílust. Mackintoscht mindenütt ismerték, talán az egyik legnagyobb szecessziós művésznek is mondhatjuk. Részt vett világkiállításon, Torinóban egy díszítőművészeti kiállításon emellett nagyon sok megbízást kapott. Alkotásaiban „tudatosan épített a könnyed és a robosztus elemek összjátékára”. Később meglepő módon sokkal kecsesebb, lágyabb vonalakat, fonatokat alkalmazott. Befejezte a Glasgow-i Művészeti Iskolát és ezzel munkássága sajnos véget ért.

Helsinkiben fonódott a legjobban össze a reformmozgalom. Az itt kialakult szecessziót Jugend-nek nevezzük. A város arculatát Carl Ludwig Engel német építész klasszicista épületei határozzák meg, a mai napig is. A művészetben megjelent a finn mitológia egyik alakja, a tuonelai haggyú, mind a zenében, és a festészetben egyaránt. Az építészet a finnek szabadságának a jelévé vált. Lakónegyedek épültek, templomok, új pályaudvar és középületek. Hermann Gesellius, Armas Lindgren és Eliel Saarinen a három legmeghatározóbb művész ekkoriban. Stílusuk karakteres, érzelmekben gazdag, könnyed és egyszerű ornamentikával. A kor legismertebb finn alkotása, a helsinki főpályaudvar.

Chicago ekkor már hagyományokkal rendelkezett, sőt a Középkelet központja volt, és közvetlen összeköttetésben állt az egész világgal. Frank Lloyd Wright már fiatalon sikeres építész lett. Többnyire egyszintes, egyszerű és a természettel összhangban álló villákat épített, kereszt alaprajzzal. A tervezés során a belső organizmus egységére, a könnyen áttekinthető funkcionalitásra figyelt. Munkája a szecesszió átalakulásához vezettek.

Ekkor kezdett teret hódítani a modern stílus, melynek legfontosabb helyszíne Bécs. Ezek után viszont kérdéses, hogy a bécsi modernizmust nevezhetjük-e szecessziónak?

Nyilvánvalóan sok szempontból különbözött a szecesszió más európai központjaitól. Itt kiegyensúlyozott, érett stílus jellemezte. A világváros minden művészeti ágban magas színvonalú kulturális élettel rendelkezett –képzőművészet, zene, irodalom stb. Olbrich megépítette a bécsi Sezession kiállítási épületét, amely meghatározta ezután a fejlődés menetét. Legfőbb képviselője Otto Wagner lett, aki „viszonylag korán kialakította az egész életművét döntően befolyásoló klasszicizmusát”. „Adolf  Loos munkássága sorolható a legnehezebben a szecesszióhoz.” Számos bútora kifinomult, inkább az angol életmódhoz igazodik. Igyekezett a tárgyakat a funkciójukhoz igazodva kialakítani. Joseph Hoffmann képviselte „a legtisztábban a szecesszió bécsi változatát”. Korán hírnevet szerzett, belső tereket, bútorokat, használati tárgyakat tervezett, kedvelte a geometrikus formákat.

Még oldalakat tudnék teleírni a különböző művészekről, tárgyakról és épületekről, olyan sokrétű és magával ragadó ez a stílus. Ez a kedvencem. Mindig magával ragadnak az épületek vagy épp Gustav Klimt festményei. A kecses vonalak és virágminták, az elegáns formák tökéletesen harmónikusak. Kedvenc épületem például a bécsi Secession múzeum, amit már feljebb is említettem.

Összességében a szecesszió valamennyi alkotására igaz: „a legmagasabb szintű művészet, amely csak korlátozott távlatokat nyújt a társadalom jövőjéhez”.

Peyer Dorottya

Forrás: Klaus-Jürgen Sembach –Szecesszió, Taschen/Vince kiadó 2002

---

[1] Klaus-Jürgen  Sembach: Szecesszió, 2002 Taschen Gmbh (8.oldal)

[2] Klaus-Jürgen  Sembach: Szecesszió, 2002 Taschen Gmbh (18.oldal)

[3] Klaus-Jürgen  Sembach: Szecesszió, 2002 Taschen Gmbh (a kép a 24.oldalon)

[4] Klaus-Jürgen  Sembach: Szecesszió, 2002 Taschen Gmbh (22.odal)

[5] Klaus-Jürgen  Sembach: Szecesszió, 2002 Taschen Gmbh (kép a 30-31.oldalon)

[6] Klaus-Jürgen  Sembach: Szecesszió, 2002 Taschen Gmbh (36.oldal)